„Leúszom delfinben a tó aljára, befúrom a fejemet az iszapba, a combom mellett tartom a karomat és a tenyeremet, úgy a legjobb. Elmerülök a vízben. Még a Holdról sem látni, a partról sem, sehonnan. Nem is vagyok, csak egy kis pont, vagy a semmi. Ha lány vagy, senki vagy, úgy nagyon el lehet bújni. Most már jó, szabad és süket minden, mert a víz alatt vagyok. Az iszapba tekerem a hajamat. Később, mikor a horgászlétrán felkapaszkodva kimászom, a stégből kiálló vasszög felszakítja a fürdőruhámat.”
Kiss Noémi Balaton című könyvének legtöbb hőse szökésben van. A szárazföld veszélyei elől a víz alá menekülne, egyik országból a másikba, a fővárosból a tópartra, a valóságból az olvasásba, a józan tudatból a függőségbe, az életből a halálba. Egy olyan korszakban vagyunk, amikor „örömkínzás” a vakáció, a legönfeledtebb pillanatokba is valami fojtogató vegyül, és sosem lehet tudni, épp mit találunk a nádas szélén. Különös gyilkosságokról, eltünedező stégekről és hamis nosztalgiáról beszélgettünk az íróval, aki azt is elárulta, mit tesz, hogy elkerülje a csirkepörkölt, kovászos uborka, iskolai feladatok alkotói Bermuda-háromszögét.
A kötet eleji mottóban utalsz arra a mítoszra, amely szerint a bakonyi óriások könnyéből jött létre a Balaton. Ezek a sorok rögtön visszarepítettek a gyerekkoromba. Szinte magam előtt láttam, ahogy állunk a testvéreimmel a tóban, és szájtátva hallgatjuk az anyukánkat, aki ezt a történetet meséli. Ez alapján azt vártam, hogy a nosztalgia hullámai fognak elsősorban végigsodorni a szövegeken. De szerencsére egyáltalán nem ez történt.
Amikor az 1990-es évek végén elmentél Nyugat-Berlinbe, iszonyatosan ciki volt látni a nosztalgiát: hogy CCCP, meg vörös csillag bazári jelvények a piacon – mintha a szocializmus valami klassz dolog lett volna. Különösen a nyolcvanas évekből csináltak vásári komédiát nyugaton. Közben meg mindenki tudta, aki itt élt, hogy marha gáz volt az a rendszer. Én nem akartam, hogy ezek a jelvények rajta legyenek a könyvemen. Hogy arról szóljon, hogy milyen jó volt a Kádár-rendszerben gumimatracozni, 1981-ben már lehetett dobozos sört kapni a Marina Szállóban, Bravo újságot cserélgettem, vagy a mi utcánkban lakott egy svájci néni meg bácsi, akik csokit hoztak.
Én nem ezt akartam. De arról azért akartam írni, hogy milyen mély érzelmi viszony fűzhet egy gyereket a tóhoz. Azon gondolkodtam, hogy ezt hogyan lehetne megfogni szépíróként. Olyan könyvet szerettem volna – a korábbiakhoz hasonlóan –, amibe sikerül minél szélesebb érzelmi skálát beépíteni úgy, hogy egy társadalomképet is rajzolok az akkori világról, amit nyilván én is a saját családomon, meg a sporton keresztül láttam. Aztán gyűjtögetni kezdtem hozzá a figurákat. Többek között Podmaniczky Szilárd, meg a SiópArt, Siófok nemrég alakult irodalmi folyóirata inspirált. Ebben a lapban jelent meg a Piócák című szövegem, amely a mostani könyvben a harmadik novella. Két kislány életét beszéli el, akik Balatonszabadiban élnek.
Beszélgessünk kicsit a könyv első novellájáról is. Bevallom, én nem tudtam, hogy mi az a honeckerpapucs. Ami még furcsább, hogy keveset hallottam az 1989. szeptemberi határnyitásról is, amelynek során november végéig a magyar kormány 35 ezer keletnémet állampolgár NSZK-ba jutását tette lehetővé. A szövegben az elbeszélő kislány egy ágyban alszik a jénai barátnőjével, aki a továbbhaladásra vár a szüleivel. Ez a kép éles kontrasztban áll azokkal a fotókkal, amelyek a Keleti pályaudvaron veszteglő menekült gyerekekről készültek. Miért döntöttél úgy, hogy ez a történet legyen a kötet nyitó elbeszélése?
Bár képileg hasonló a két helyzet, mégis nehéz összevetni a kettőt: a keletnémet családokat várták odaát, kaptak támogatást, házat, többségük ráadásul a leggazdagabb területeken, a déli tartományokban. A szövegek sorrendjén az utolsó pillanatig variáltunk Dávid Annával, aki a kiadó részéről foglalkozott a könyvemmel. Mindenképp szerettem volna egy olyan novellát előre tenni, amelyben van politika és egy nagyon személyes szál. Ezért esett végül erre a választásom. A Balaton egyébként egy megkomponált kötet: nem véletlen, hogy melyik szöveg van egyes, illetve többes számban, ahogy például az sem, hogy az egyes történetekben mi az elbeszélő viszonya a főszereplőhöz, mennyire ismerik egymást.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Ha pedig a szöveg jelenkori áthallásait keressük, inkább azt mondanám, hogy most pont hasonló nyár van, mint a Kádár-rendszerben. Akkor még Jugoszláviába se tudtak elmenni nyaralni a magyarok, mert annyira drága volt, hogy oda is csak az elit tudott eljutni a ’80-as években. Gyakorlatilag a Balatonon kívül nem volt más lehetőség. Az én gyerekkoromban fel sem merült, hogy a Tátrába vagy az osztrák Alpokba utazzunk, de a Szovjetunióba sem ment senki nyaralni, mondjuk Odesszába. Ezért nekem a mai napig nagyon fontos, hogy a határt át lehet lépni. A téma íróként is foglalkoztat, mindig érdekeltek a határvidékek: az előző könyvem egy útikönyv Kelet-Európáról. Amúgy egyszer pont egy horvát lány mondta nekem, hogy az Adria olyan szép, miért vagyunk mi oda a Balatonért, hát az egy semmi, egy pocsolya. A Côte d’Azurhöz vagy a horvát, szlovén tengerparthoz képest persze hogy az, de pont az a jó! Én imádom, ha valami langyos, provinciális, kispolgári – szerintem ez a többség.
A kötet szereplői is különböző módokon viszonyulnak a Balatonhoz. Van, akinek vigaszt nyújt, másnak menekülési lehetőséget, de lehet veszély forrása is, bűntények helyszíne. Kötődhet kiváltságokhoz, valaki meg inkább a tengerre vágyna. A te életedben mi a jelentősége a Balatonnak?
Egyrészt úszó lettem, többször átúsztam a Balatont is. Másrészt szerintem a magyar társadalomban összességében fontos a vízhez való viszony. Itt van nekünk a Duna, a Tisza, a termálvizek. A Kádár-rendszerben az amúgy jó volt, hogy rengetegen el tudtak menni a Balatonra nyaralni. Ma csak a középosztály felső elitje teheti ezt meg, ami sajnálatos. Attól is sokan rettegnek, hogy kirabolják a Balatont. Elvileg már régóta komoly törvények védik a tavat, nem szabad hozzányúlni, meg csak úgy építkezni. Ettől függetlenül nagyon ébernek kell lenni, mert lopják a Balaton-partot. Van olyan, hogy az egyik évben lemész, és a stég, ahol fürödni szoktál, már nincs ott. Elkezdesz telefonálgatni, és akkor kiderül, hogy véletlenül nem rakták be, mert túlságosan berozsdásodott.
De arra is van példa, hogy civil összefogással lehet megmenteni a Balatont. Tavalyelőtt például Balatonszabadiban akartak vitorláskikötőt építeni, már le is kerítették a partot. Végül egészen a veszprémi bíróságig jutott az ügy. Ez a kisajátítás, elsajátítás, magánosítás iszonyatosan problémás. A harmadik dolog pedig, amiért fontos nekem a Balaton, az az alkotás. Nagyon sok mindent a tónál írtam. Ahhoz, hogy egy hosszabb szöveget létrehozz, elég sokat kell vagy futni, vagy úszni, tehát egyedül lenni. Ez sokszor jó ürügy is, hogy elmenjek otthonról. Tudod, van két gyerekem, családom. Ilyenkor nem a csirkepörkölttel, a kovászos uborkával meg az iskolai feladatokkal foglalkozom.
Bár férfinézőpontból, de Murakami Haruki ír például sokat arról, hogy milyen hatással van a sport az alkotói munkásságára.
Ebben én is olyan vagyok, mint Murakami Haruki, azt vállalom. Ahogy J. K. Rowlingot is vállalom, bár nem kedvencem a Harry Potter (a kislányom tízéves, és már mindet elolvasta). Minden író releváns, aki nem a kapcsolati rendszeréből beszél kifelé, hanem szuverén, szabad gondolkodó marad.
A brit szerző június elején keveredett felhasználók ezreivel vitába a Twitteren, miután viccesnek szánt bejegyzésében egy olyan egészségügyi témájú cikket kritizált, amely az inkluzívabb „emberek, akik menstruálnak” kifejezést használta a „nő” szó helyett. A terminológia szükségességét az indokolja, hogy sokan vannak olyanok, akik menstruálnak, de nem nők (például transz férfiak, non-bináris, genderfluid, interszex emberek), és olyanok is, akik nők, de nem menstruálnak (például életkori, biológiai okokból vagy transz státuszból adódóan). Rowling szerint azonban a születési nem megkérdőjelezhetősége azt eredményezi, hogy „a nők által megélt valóságot törlik el”. Bírálói szerint viszont az ilyen megnyilvánulások rendkívül veszélyesek, mert a transz emberek létezését érvénytelenítik, akár a rajongók szemében is, így tovább erősödhet az érintettek ellen irányuló erőszak.
Rowling feminista, számomra nagyobb jelentőséggel bír, amit mond, mint az identitáspolitika, ami gyakran rendőrségi felügyelet alá vonja az alkotókat. Sajnálnám, ha a művészek nem mondhatnák el, amit gondolnak. Ha egy olyan világ jönne, ahol a média tényleg annyira beszűkült és polarizálódott, hogy ha kinyitsz egy újságot, akkor eleve tudod, hogy melyik ideológiát fogod visszakapni. Ennek nincs értelme. Vagy akkor még inkább meg fog emelkedni az irodalom értéke, mert csak ott beszélhetsz szabadon. A legnagyobb vita a művészetben is arról van, hogy mi az autonómia, tudunk-e még autonóm módon alkotni, amikor van egy kiadó, van egy marketing, megvannak a globalizált könyvesboltok, nem beszélve az állami kivételezettek köréről. Ma bemész egy üzletbe, és elmondod, hogy van-e valami betegséged, szeretsz-e enni, hány éves a gyereked, és máris a megfelelő polchoz irányítanak. Nehéz ma már a bináris vagy a nagyon körülhatárolt kategóriákból kitörni. Én azt gondolom, hogy a véleményszabadság ugyanolyan, mint az autonómia a művészetben. Szerintem az is témám volt a Balatonban, hogy tudok-e a szabadságról írni. Elkezdtem kutatni a ’80-as éveket, amikor én gyerek voltam, hogy miért szerettem ezt az egészet annyira, miközben olyan fojtogató volt. Ott volt az alkoholizmus, a családom, egy csomó szomszéd sorsa. Például az a Laci bácsi, akivel lejárunk horgászni az utolsó novellában, ő Auschwitzban volt. Utólag minden annyira más színt kapott. Sok mindent találtam, ami a mai korunkról is szól.
A könyv egyik kiemelkedő karaktere a nagyapa, aki több novellában is megjelenik. Emlékezetes jelenet, ahogy hátúszásban hagyja el a stéget, könyvekkel teli nejlonzacskót egyensúlyozva a hasán. Különböző titkokba is beavatja az unokáját, orvosként például a halál misztériumába. Nem merült fel benned, hogy regényben is megírd az életét?
Nagyapám rendőrorvosként dolgozott a Belügyminisztériumban, 1948–1951 között elég sok gyilkossági ügyben helyszínelt. Egy ilyen bűntényről szól az utolsó előtti, Kanálislány című szöveg is. Az elbeszélésben holtan találnak egy 12 éves kislányt a siófoki kikötőben, a gyilkosság elkövetésével az anyát gyanúsítják. Amikor a Fővárosi Levéltárban jártam, rengeteg más anyagot is találtam – a következő könyvemben valószínűleg ezeket fogom feldolgozni. Abban viszont már nem a nagyapám lesz az érdekes, hanem ez a világ. Kiderült ugyanis, hogy ezekben az években kiugróan magas volt a női elkövetők aránya. Először egy konkrét ügyet kerestem, amit még a nagyapám, később pedig az anyukám mesélt nekem. Nők egy csoportja megölt egy férfit, egy trafikost, aki parfümökért meg Fa dezodorokért cserébe szexuális ellenszolgáltatást kért. A fiatal nők nem bírták tovább a zsarolást, így többen összefogtak, és együtt eltették láb alól. Sajnos ennek az esetnek kitartó utánjárással sem találtam meg az iratait, viszont sok más izgalmas dologra bukkantam.
